1.fejezet - Költözés*

Hey Honey! Megrkeztünk az első résszel,és reméljük,hogy elnyeri a tetszseteket,illetve kommenteltek,és pipáltok majd!Köszönjük a hat megjegyzést,és  a 3 feliratkozót,nagyon jól esett! Puszi :-) xx Ana&Rebecca 

Első fejezet

Mi volt eddigi életem legrosszabb élménye!? Az hogy rátalálok egy jó barátra 4 évesen, Ő faképnél hagy, elmegy ebből a varosból egy másikba, nem messze. Erre mi történik 3 év múlva?! Pont oda kell nekünk is költöznünk...remek! Na persze, mindezt Lexi kérésére , hiszen ő nagyon szeretne Londonban élni és ugye-bár anyuék mindig teljesítik minden kérését így nem meglepő, hogy ez a nap is bekövetkezett. Az igazságot megvallva nem mondanám azt, hogy soha többé nem akarok vele találkozni, csak fáj ez az egész..Ő volt az egyetlen barátom,benne bíztam..mégis itt hagyott. De arra a pillanatra mindig emlékezni fogok, amikor kimentett a vízből. Akkor életemben először éreztem azt, hogy valaki törődik velem és szeretni fog, mint egy jó barát.
*
Itt a költözés ideje, annyi minden történt ebben a városban,és mi mégis elmegyünk. Lehet, hogy jobb lesz az élet Londonban, de lehet, hogy nem! Ki tudja!? Számomra ez egy új rejtély, egy új kaland... 
Sután dobálom a gönceimet a méretes bőröndbe.Annak ellenére,hogy igényes vagyok,és szeretem ha rend van,most kifejezetten lusta vagyok a hajtogatásra. Egymást követik a nyári,majd a téli ruhák.Májust írunk most,már végeztem az iskolával,és elballagtam. Már csak az érettségi maradt hátra,de arra majd visszautazom.Legalább akkor  újra láthatom a várost,és egy fa alatt ülve visszaemlékezhetek mindenre.
6 bőrönd áll katonás sorrendben a fehér ajtó mellett. A falak üresek, nem borítja őket semmi.A képek,poszterek,újságcikkek lekerültek róla,és nyugalomban hevernek az egyik kézipoggyászomban.  Magamra veszem a fehér kötött pulóveremet,mert kissé szeles most az idő.  Kinyitom az ajtót,és elkiáltom magam.
-Apa,segítenél?
Édesapám dörmögő hangon válaszol,majd hallom lépteinek súlyos dobogását.
-Itt vagyok,Kincsem.Mit vigyek?
Az ajtó felé biccentek a fejemmel,mire Ő odalép,s maga után húz 3 bőröndöt.Követem Őt,és magammal viszem a további bőröndöket,és a kézi poggyászt is cipelem.Lassan lelépkedek a lépcsőn,egyenesen a nappaliba.Lent lepakolok,és csak ott tudatosul bennem,hogy a telefonom fent maradt.Visszamegyek,és kezembe véve a készüléket,csinálok néhány képet a szobáról,majd körbenézve sóhajtok.Összefutnak a könnyek a szememben,és lefolynak az arcomon.Nagyot sóhajtva,némán suttogok.
-Viszlát,régi élet.
Letörlöm a  suta könnyeket az arcomról,és kilépve azt ajtón,becsukom azt,majd ismét lemegyek.Mire leérek anyáék már mindent bepakoltak a taxiba.Mármint azt,amit nem szállíttattunk még el Londonba tegnap.
Kimegyek az ajtón,anya pedig becsukja utánam az ajtót,és kedélyesen bár,de elfordítja a kulcsot,és az ablakpárkányba,a virág mögé teszi.Az új tulaj tudja,hogy hol találja majd,de valami miatt nem tudott mostanra idejönni.Szóval a járműhöz mentünk,és beszálltunk.Elterültem hátul,és a biztonsági csatomat becsatolva,hátradőltem,és a fülembe tettem a fülhallgatót,majd az Ipademen elindítottam a Memories című dalt,és oldalra hajtott fejjel bámultam a mellettünk elhaladó házakat.
*
Röpke negyed óra alatt értünk ki a reptérre,hál' Istennek nem kerültünk dugóba,ráadásul baleset sem volt sehol.Tömegek álldogáltak a széles,doncasteri repülőtéren. Percenként beszállingózott egy-egy ember a főbejáraton,mindegyiket alaposan megfigyeltem volna,ha nem kellett volna anyáék után rohannom,akik elég rendesen ott hagytak,és rohantak Lexi felé,aki úgy döntött vesz valamit a büfében.Annyira idegesítő,hogy ennyire bedőlnek neki,és nem veszik észre,hogy csak kihasználja Őket.
Belső istennőm a fejét rázza,s leül egy kopott fotelre.
Szedem a lábaimat,és a csomagjaimat lepakolva, a családom után  loholok.Veszünk ételt és italt a büfében,és lassan becsekkolunk. Az első osztályon utazunk-mert megtehetjük.Elég tehetős családból származom,apa ügyvéd,anya pedig óvónő.Magánóvodánk volt,itt Doncasterban,de most valami más állása lesz majd valószínűleg Londonban. -Kedélyesen dőlök hátra a gesztenyebarna bőrülésen,és csak bámulok ki az ablakon.A gondolataim Louis körül cikáznak,ráterelődik minden értelmes belső megnyilvánulásom.
Vajon találkozunk majd Londonban? És ha találkozunk,akkor megfog ismerni?Vagy csak szimplán elsétál mellettem?Nem,nem,az nem lehet.
A belsőm dühöng.Hogy juthat ilyesmi az eszembe? Louis nagyon szeretett,és megígérte,hogy találkozunk majd.Az első időszakban mindig írt,és telefonált,ezért hittem is és bíztam is abban,hogy visszajön,és találkozunk majd..de 2010 megváltoztatott mindent.Miután bekerült az Xfactorba,és létrejött a One Direction már nem beszéltünk.Nem keresett,nem hívott.Amikor Doncasterbe jött,még csak meg sem látogatott.Én voltam az,aki szenvedett.Aki nézte a videónaplókat,és szavazott Rá,és a srácokra.Én itattam az egereket éjszakákon át.Ő volt az egyetlen,akiben teljes szívvel megbíztam.
Ismét összefutnak a könnyek a szememben,és szépen,lassan végig folynak az arcomon,akárcsak az ablaküvegen a kora nyári,frissítő zápor esőcseppjei.